芥川龍之介：　尾生の信
Akutagava Rjúnoszuke: Biszei hite

尾生（びせい）は橋の下に佇（たたず）んで、さっきから女の来るのを待っている。

Biszei már egy ideje a híd alatt állt, és várta a nőt.

見上げると、高い石の橋欄（きょうらん）には、蔦蘿（つたかずら）が半ば這（は）いかかって、時々その間を通りすぎる往来の人の白衣（はくい）の裾が、鮮かな入日に照らされながら、悠々と風に吹かれて行く。が、女は未だに来ない。

Felnézett, és látta, hogy a híd kőkorlátját félig benőtte a vadszőlő, és a lemenő nap fényében a szellő a mögötte időnként elhaladó emberek fehér ruhájának szélét lengette. De a nő még nem jött.

尾生はそっと口笛を鳴しながら、気軽く橋の下の洲（す）を見渡した。

Jókedvűen fütyörészve nézte a híd alatti fövenyt.

橋の下の黄泥（こうでい）の洲は、二坪ばかりの広さを剰（あま）して、すぐに水と続いている。水際（みずぎわ）の蘆（あし）の間には、大方（おおかた）蟹（かに）の棲家（すみか）であろう、いくつも円（まる）い穴があって、そこへ波が当る度に、たぶりと云うかすかな音が聞えた。が、女は未だに来ない。

Az agyagos sárga homok alig néhány négyzetmétert foglalt csak el, utána már rögtön a víz következett. A partmenti nádast kerek lyukak, talán rákok lakhelyei pettyezték, és bugyborékoló hang hallatszott, ahányszor a hullámok átfutottak felettük. De a nő még nem jött.

尾生はやや待遠しそうに水際まで歩（ほ）を移して、舟一艘（いっそう）通らない静な川筋を眺めまわした。

Biszei kissé türelmetlenül lement a vízhez. Nézte csendes folyását, amit nem zavart meg egyetlen csónak sem.

川筋には青い蘆（あし）が、隙間（すきま）もなくひしひしと生えている。のみならずその蘆の間には、所々（ところどころ）に川楊（かわやなぎ）が、こんもりと円く茂っている。だからその間を縫う水の面（おもて）も、川幅の割には広く見えない。ただ、帯（おび）ほどの澄んだ水が、雲母（きらら）のような雲の影をたった一つ鍍金（めっき）しながら、ひっそりと蘆の中にうねっている。が、女は未だに来ない。

A folyópartot sűrűn benőtte a zöld nád, amelyből imitt-amott fűzfák kupolaszerűen leomló dús ágai emelkedtek ki. A növényzet között bujkálva a folyó nem látszott olyan szélesnek, mint amilyen valójában volt. A nádasban kanyargó víz tiszta szalagja egy csillámló felhőt fémesre festett. De a nő még nem jött.

尾生は水際から歩をめぐらせて、今度は広くもない洲（す）の上を、あちらこちらと歩きながら、おもむろに暮色を加えて行く、あたりの静かさに耳を傾けた。

Biszei eljött a víztől. A keskeny fövenyen járkált tovább fel- s alá, miközben a lassan bealkonyodó táj csendjét hallgatta.

橋の上にはしばらくの間、行人（こうじん）の跡を絶ったのであろう。沓（くつ）の音も、蹄（ひづめ）の音も、あるいはまた車の音も、そこからはもう聞えて来ない。風の音、蘆の音、水の音、——それからどこかでけたたましく、蒼鷺（あおさぎ）の啼く声がした。と思って立止ると、いつか潮がさし出したと見えて、黄泥（こうでい）を洗う水の色が、さっきよりは間近に光っている。が、女は未だに来ない。

A hídról egy idő múlva elfogytak a járókelők. Már nem hallatszott onnan sem a lépteik zaja, sem a paták dobogása, sem pedig a kocsik zörgése. Csak a szél zúgott és a nádas suhogott. Valahol egy szürke gém rikácsolt. Biszei megállt, és látta, hogy megkezdődött a dagály. A sárga agyagot nyaldosó víz már egészen a közelében csillogott. De a nő még nem jött.

尾生は険しく眉（まゆ）をひそめながら、橋の下のうす暗い洲を、いよいよ足早に歩き始めた。その内に川の水は、一寸ずつ、一尺ずつ、次第に洲の上へ上って来る。同時にまた川から立昇（たちのぼ）る藻（も）の匀（におい）や水の匀も、冷たく肌にまつわり出した。見上げると、もう橋の上には鮮かな入日の光が消えて、ただ、石の橋欄（きょうらん）ばかりが、ほのかに青んだ暮方（くれがた）の空を、黒々と正しく切り抜いている。が、女は未だに来ない。

Biszei haragosan összeráncolta a szemöldökét, és szaporábban kezdett járkálni a híd alatti fénytelen fövenyen. A folyó vize ezalatt centiméterről centiméterre, egyre feljebb kúszott. A belőle felszálló víz és hínár szaga hidegen ölelte körül. Felnézve már nem látta a híd felett a lemenő nap fényét, csak a kőkorlát hasított ki egy szabályos, fekete darabot a bealkonyult, sápadt égből. De a nő még nem jött.

尾生はとうとう立ちすくんだ。

Biszei megdermedt.

川の水はもう沓を濡しながら、鋼鉄よりも冷やかな光を湛（たた）えて、漫々と橋の下に広がっている。すると、膝（ひざ）も、腹も、胸も、恐らくは頃刻（けいこく）を出ない内に、この酷薄（こくはく）な満潮の水に隠されてしまうのに相違あるまい。いや、そう云う内にも水嵩（みずかさ）は益（ますます）高くなって、今ではとうとう両脛（りょうはぎ）さえも、川波の下に没してしまった。が、女は未だに来ない。

A víz már a cipőjét áztatta, és még az acélnál is hidegebb fényt árasztva borította be a híd alját. Várható volt, hogy a szívtelen, megduzzadt folyó rövidesen ellepi a térdét, a hasát és a mellkasát is. Miközben erre gondolt, az ár tovább emelkedett, és már a lábszára is a hullámokba merült. De a nő még nem jött.

尾生は水の中に立ったまま、まだ一縷（いちる）の望を便りに、何度も橋の空へ眼をやった。

A vízben állt, és reménykedve fel-felpillantott a hídra.

腹を浸（ひた）した水の上には、とうに蒼茫（そうぼう）たる暮色が立ち罩（こ）めて、遠近（おちこち）に茂った蘆や柳も、寂しい葉ずれの音ばかりを、ぼんやりした靄（もや）の中から送って来る。と、尾生の鼻を掠（かす）めて、鱸（すずき）らしい魚が一匹、ひらりと白い腹を飜（ひるがえ）した。その魚の躍った空にも、疎（まばら）ながらもう星の光が見えて、蔦蘿（つたかずら）のからんだ橋欄（きょうらん）の形さえ、いち早い宵暗の中に紛（まぎ）れている。が、女は未だに来ない。……

A derekáig érő víz feletti párában a mindenfelé növő, megszürkült nád és a fűzfák zizegtették búsan leveleiket. Egy fehér hasát felvillantó sügér Biszei orrát súrolva, ficánkolva ugrott ki a vízből. Az égen, melyet a hal most megzavart, elszórtan ragyogtak a csillagok, és még a vadszőlős hídkorlát is beleveszett az éj hirtelen sötétjébe. De a nő még nem jött.

夜半、月の光が一川（いっせん）の蘆と柳とに溢（あふ）れた時、川の水と微風とは静に囁（ささや）き交しながら、橋の下の尾生の死骸を、やさしく海の方へ運んで行った。が、尾生の魂は、寂しい天心の月の光に、思い憧（こが）れたせいかも知れない。ひそかに死骸を抜け出すと、ほのかに明るんだ空の向うへ、まるで水の匀（におい）や藻（も）の匀が音もなく川から立ち昇るように、うらうらと高く昇ってしまった。……

Az éjszaka közepén, amikor a hold fénye beborította a folyón a nádast és fűzfákat, a víz a széllel összesúgva gyengéden a tengerbe sodorta Biszei tetemét a híd alól. Lelke azonban az ég közepén lebegő hold szomorkás fénye iránt epekedve csendesen kilépett testéből, és szelíden emelkedett egyre magasabbra, akárcsak a víz és a hínár illata.

それから幾千年かを隔てた後（のち）、この魂は無数の流転（るてん）を閲（けみ）して、また生を人間（じんかん）に託さなければならなくなった。それがこう云う私に宿っている魂なのである。だから私は現代に生れはしたが、何一つ意味のある仕事が出来ない。昼も夜も漫然と夢みがちな生活を送りながら、ただ、何か来（きた）るべき不可思議なものばかりを待っている。ちょうどあの尾生が薄暮（はくぼ）の橋の下で、永久に来ない恋人をいつまでも待ち暮したように。

Aztán sok ezer év elteltével Biszei lelke számtalan test után végül újra emberbe költözött. Bennem van most ez a lélek. Hiába születtem így ebbe a világba, nem tudok értelmes munkát végezni. Éjjel és nappal csak álomvilágban élek, és várom, hogy megtörténjen a csoda. Éppen úgy, ahogy Biszei várta a végtelenségig soha meg nem érkező kedvesét a híd alatti homályban.